Hallgass testvér!

Az egyik és leglényegesebb ok, amiért elkeztem írni ezt a blogot, az a sokk, amit a saját tapasztalataim és az egyházi kommunikáció között tátongó szakadék látványa váltott ki belőlem 2024 februárjában. Jól szituált, kimért lelkészek csóválják a fejüket az ún. "kegyelmi botrány" után, amikor az egyik felekezet tagjairól kiderült, hogy érintve vannak egy pedofil botrányban. Mit tesz ilyenkor egy "jó" keresztény? A szomszéd kerítésénél cöccög, hogy aztán látszólag felemelt fejjel, valójában azonban sokkal inkább izzadt tenyérrel igyekszik vissza a saját házába, ahol is gyorsan és gondosan kulcsra zárja maga mögött az ajtót - nehogy valaki belásson hozzánk is! Ha azonban valamiért mégis résnyire nyitva marad az ajtó, és valaki beles, és meglát minket, akkor meg még mindig ott van az a fajta évszázados, talán évezredes kommunikációs forma, amleyet ilyen helyzetekben ismerünk és gyakorlunk. 

A hallgatás politikája.

Achtung, Skaldalumveszély!

Ez az a politika, amely mindig figyel a kenyéradójára, amely mindig megfontolt és diplomatikus, az egyház ékes rendjének talárjába öltözködik, és amely soha és semmilyen körülmények között sem engedheti meg magának éppen ezért a foltot, a skandalumot. Ez az a politika, amelyik akkor is képes hallgatni, amikor már mindenki mindent tud. Ez az a politika, amely akkor szívesen kér bocsánatot, amikor nem ő a vétkes, de a saját bűneiről, súlyos mulasztásairól mélységesen hallgat. Egyházi elöljárók szívesen szeretik hangoztatni azt a bibliai igét, amely így hangzik: "Aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, méltó a gyehenna tüzére!" (Mt 18:6). Miközben azonban a megbotránkoztatást az egyházban csakis úgy képzeljük el, hogy egyházunk, vagy egyházaink valami külső erőnek a következtében "lelepleződnek", sohasem gondolunk arra, hogy magatartásunkkal, gőgünkkel és tiszteletlenségünkkel előbb utóbb majd önmagunkat leplezzük le, mert "semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, és nincs olyan titok, ami ki ne tudódna" (Mk 4:22).  

Néha, az egyházat belülről nézve az az érzése támadhat az embernek, hogy nincs alternatívája a hallgatás politikájának. Egészen hiszünk benne, és nem engedjük meg magunknak még csak annak a gondolatcsíráját sem, hogy létezik más megoldás, az meg, hogy esetleg a lelepleződés jó is lehet, egészen egyszerűen nonszensznek hat. Pedig lehet, hogy éppen erre lenne szükségünk. Talán azért, mert akkor nem lenne ott bennünk a szégyennek és a kételynek az a mélysége, amely olyan erős retteggéssel tölti el az egyszerű hívőt vagy az egyházi közélet szereplőit, hogy azt gondolják: ha EZ kiderül, akkor mindennek a vége, ott, ahol ERRŐL beszéd van hallgatás helyett, ott maga a Pokol van. 

A nagy leleplezés

Amikor a Szentírást olvassuk, és azokhoz a részekhez érünk, amikor egyszer Jézus olyan hús-vér emberekkel találkozott, mint amilyenek mi magunk is vagyunk, igen kellemetlen érzésünk lehet. Nem lehet, hogy ezek az emberek, akikkel találkozott, mind lelepleződtek előtte? Ezek a találkozások, amelyeket a bibliai történetek rózsaszín homályában könnyen szentimentális felhangot kapnak, nem lehet, hogy a valóságban igen kellemetlen események voltak? Ezek a "megszólítottak" egyszersmind ugyanis úgy érezhették, mintha újra ott lettek volna a Paradicsom szimbólum-világában, ahol az Úr a bűnös Ádámot keresi, ráadásul indokolatlan előnnyel, a "Kert felett járva". És ez a szegény Ádám meg - aki pedig inkább rejtőzködni akar, bűntudattal terhesen és meztelenül - teljesen pucér a NAGY TEKINTÉLY előtt. Valahogy így állhattak meg a tanítványok is Jézusnál. Péternek, a későbbi egyház első emberének az első szava a Biblia tanúsága szerint Jézushoz: "Menj el innen Uram, mert bűnös ember vagyok".... Menj el innen!

Ezt a segélykiáltást magunk is ismerjük, amikor életünknek azon területeire tévedünk, ahol azt gondoljuk, ITT, ebben a mélységben már Isten sincs velünk. Ezek valójában a hit "szakadásai" azok a területek, amelyekbe nem engedjük be Istent, mert rettegünk attól, hogy mit fog ott látni. És hát mi lehet titkosabb terület, mint a hálószoba? Ennek megvan a maga oka, amelyre reményeim szerint nem sokára fény delül. De addig is, fogadjuk el, hogy sok keresztény és nem keresztény ember hiszi, féli azt, hogy amit a sötétben csinál, azt nem véletlenül a sötétben csinálja. Ezzel azonban csak egy a gond, az hogy közben Istennel együtt legtöbbször önmagunkat sem engedjük be valóságosan ezekbe a terekbe, mert szégyelljük, mert nem fogadjuk el, hogy ilyenek vagyunk, mert valami miatt azt, ami ott történik velünk, tőlünk idegennek éljük meg. Ezek joggal tűnhetnek életünk legveszélyesebb területeinek, éppen azért, mert sem Isten, sem a mi jó énünk nem érezheti benne otthonosan magát. 

Mersz? 

Azonban Jézus célja a leleplezéssel egyáltalán nem a megszégyenítés. Sokkal inkább az, hogy a tanítványok közelebb kerüljenek önnön-magukhoz, saját legbelső énjükhöz. Jézus megnyitja számukra saját lelkük azon bugyrait, amelyek eddig zárva voltak, hogy minden félelmet legyőzve bemerészkedhessenek oda, ahol önmagukat meglátva felismerhetik azt, amitől eddig irtóztak, vagy féltek. Miért irtózunk ezektől a dolgoktól? Nyilvánvalóan azért, mert nem akarunk azonosulni életünk "bűnös" jelenségeivel,  idegennek érezzük magunktól, szégyeljük, de leginkább azért, mert úgy érezzük, hogy életünknek ezen a parcelláján nem mi szántunk. Az ördög, a sátán, a vágy, vagy ki tudja - de egészen biztosan nem mi - és amíg ezt érezzük, addig ezekkel az erőkkel szemben egy elképesztően erős tehetetlenséget is érzünk. Tehetetlenek vagyunk önmagunkkal szemben - ennél nehezebb és rosszabb dolgot pedig nemigen lehet elképzelni. Lehet-e ennél nehezebb bármit is önmagunknak vagy másoknak bevallani? Hogy képtelen vagyok önmagammal szemben cselekedni? Hogy idegen vagyok a saját bőrömbe? A szégyen megmérgez, mert leblokkol, tehetetlenné tesz, vagy legalábbis elhiteti: tehetetlen vagy! 

Azzal hogy a Megváltó leleplez, azonban egyszersmind letörik egy zár is erről az elfeledett szobáról, és annak ezer éve bezárt ajtajáról. Ő a leleplezésével beenged bennünket a saját belső elhagyott szobánkba, azért, hogy oda Ő is velünk bejöhessen, és végre azt érezhessük, amire annyira vágyunk: hogy életünknek ezen területei felett is van hatalmunk. Meglátva saját mezítelenségünket, közelebb kerülünk saját magunkhoz is. Ahhoz az esendő, de mégis ősidőktől fogva magasabb rendű, Istenhez kötődő "Jó" énünkhöz, amelyet nagyon gyakran egyszerűen elfed az Istentől való eltaszítottság érzése.  A bűntől való félelem, a szorongás és a szégyen, az a katyvasz, ami összevissza, és gyűrött, és ami mindig, az emberi élet minden pillanatában valamilyen hangon bennünk valamiféle megváltásáért kiált. Ha ilyenkor nem hívjuk segítségül a "Nagy Leleplezőt" bizony, hiába próbáljuk meg fügefalevelekkel és egyéb "diplomáciai" fogásokkal palástolni azt, ami mi magunk vagyunk.

 De ez nem pont az, amihez közelebb akarunk kerülni? Mi magunk? Nem pont az, amivel amivel szégyenérzet nélkül azonosulni akarunk? Akkor miért ne vennénk a bátorságot benézni a fügefalevél alá? Miért félnénk a lelepleződéstől, mi akik ismerjük Krisztust? 

Jó látási viszonyok 

Ahhoz, hogy a szexualitásról beszélni tudjunk, szerintem szükséges ez a lelepleződés. Csak akkor kérdezhetünk rá dolgokra, ha merünk legalább akkora nyitottságot gyakorolni, hogy nem félünk megfogalmazni a kérdéseinket. Van egy nagyon fontos distinkció, amire szeretném felhívni mindenki figyelmét. Rossz kijelentésekkel tele van az padlás a szexualitásra nézve is. Annyi okosság, öt jó tanács, prédikáció, barátnői kisokos, "ne gondolkozz annyit, férfi vagy az Isten áljdon meg"-jellegű mondat, hogy csoda, hogy bírja még a födém. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a kinyilatkoztatásoknak egy jelentős része ezért vagy azért kellemetlen, vagy nem véghezvihető, vagy egészen egyszerűen idegen tőlünk, párunktól, a párkapcsolatunktól. 

Viszont: Nincs rossz kérdés! És ez nagyban megkönnyítheti a lelepleződéshez való viszonyunkat. Jézus történeteihez visszatérve, a tanítványok belevágtak. Még akkor is, ha nem sokat értettek abból a tanításból, amit mondott nekik a Mester, mégis elindultak. Egy dolgot a javukra írhatunk. Bátrak voltak, bátrak lelepleződni, bátrak ahhoz, hogy egymás előtt is lelepleződjenek, hogy így is lássák önmagukat és egymást. Bizonytalanságaikkal, kérdéseikkel, hitetlenségükkel együtt. Ha legalább ennyi lenne bennünk, nem égne a fejünkre a sok "istentelen, rejtett szoba", és nem kellene hallgatni.  

Simon (Z.) Attila