Akkor jöjjenek a válaszok! 

Az előzőek után, ahol is a szexualitás tabuinak gyökerei után kutatva előbb saját lelki fejlődésünkben, később pedig a társadalmi nyomásban kerestük a válaszokat, jó lenne már válaszokat is találnunk. Ebben a szakaszban éppen ezért - vagy éppen ellenére - a tudományos taburól lesz szó. Arról, hogy maga a tudomány, miközben a világjelenségeket objektív igazságokkal igyekszik leírni, akaratlanul is mennyire ki van szolgáltatva saját nézőpontjának és korának, társadalmi illemeinek, és hogy ezek a tartalmak mennyire erősen befolyásolják a közgondolkodást - a mai napig. Természetesen nem hirdetem, és sose mondanám hogy "vesszen a tudomány", de jó, ha a tudomány igazságait is kritikával tudjuk fogadni. Néhány példával szeretnék rámutatni, hogy hogyan lóg ki a lóláb, 

A szexualitás tudománya

A szexualitás tudományosan kutatott tény, sőt bátran állíthatjuk, hogy mindig is az embert leginkább érdeklő dolgok közé tartozott, ezért a tudományok, közöttük is az orvoslás, a társadalomtudományok és a lélektan is "megtalálta magának" a szexualitást. Már a 18. századból nagy számban kerülnek elő azok az orvosi feljegyzések, amelyek a szexuális hajlamok és devianciák gyógyításának körülményeit írják le, különböző mértékű tudományos "körítéssel". Ezek a körítések, amelyek alatt jószándékú és a kor szinvonalán megfogalmazott következtetéseket értünk, ma már mosolygásra adatnak okot, azonban nem szabad megkérdőjelezni az adott kornak azt az igyekezetét, amellyel jelenségeit a saját módszertanával és tudományos kritériumaival körülírni akarta. Azonban ezek közül néhány olyan erősen ivódott be a közfelfogásba, hogy a mai napig meghatározza a szexualitásról alkotott nézeteinket. 

 Az egyik ezek közül az a korai megközelítés, amely szerint az ember alapvetően többszörös meghatározottságú lény, és józan esze mellett "ősi erők is hajtják", sőt egyes tudósok még azt is felfedezni vélték valamikor nagyjából százötven-kétszáz évvel ezelőtt, hogy ez az erő erősebben tartja markában a férfiakat, mint a "szebbik nemet", ez utóbbiak viszont sokkal érzékenyebbek az ilyen erők befolyására, ami gyakran okoz esetükben "hysteria"-t, ahogy azt egy 19. századi orvosi szaklapban olvashatjuk. Mindezek az elképzelések egy olyan időből maradtak ránk, amelyekben a szexualitást az emberi lét "nem társaságba illő" jelenségként látták, és száműzték a ködös és egyben kétségtelenül rejtélyes és romantikus félhomályba, amely ennek az amúgy magát racionálisnak tartó korban végtelenül népszerű és elfogadtott volt. A 18. század második feléttől és később a viktoriánus korban a  tudomány sokszor a misztikus ködben, például az állati erőkben, a szférák, a bolygók erőterének hatásában, vagy a tudatalattiban vélték azokat a jelenségeket megtalálni, amelyekre józanabb megoldás nem akadt. Máig ismerjük azokat a "gyógyítókat" – avagy mai szemmel talán inkább sarlatánokat – akik ilyen meggyőződéssel igyekeztek a kor nézetei szerint káros szexualitással (pl. egy nő nem elég alázatos, nem elég termékeny, nem elég visszafogott, vagy túlságosan hajlamos az orgazmusra) megbirkózni. Franz Anton Mesmer az 1700-as évek végén például a hozzá elvitt, a fenti problémákkal "küszködő" vérbő, vagy illetlen fiatal hölgyeket "gyógyította" ki bajukból. Mesmer módszerének központi üzenete szerint törekedni kell a harmóniára a minket láthatatlan folyadékként körülvevő állati erőkkel, ezért paceinseit ezekből az erőkból részesítette egy vödör vízben áztatott üvegcserepek segítségével – mondhatni, változó sikerrel. Ma persze mindez megdöbbentőnek hathat, pedig ha a száz évvel később alkotó és gyógyító analitikus pszichológus Sigmund Freud feljegyzéseit olvasva is világos, hogy ebben a nagy korszakban a szexualitásra, mint valamiféle orientális meséből kilépett rontó-varázsló dzsinnre tekintenek.

Freud tudatalatti megnyilvánulása

A tudat alatt...

Ízlelgessük csak ezt a kifejezést: tudatalatti – vagyis a tudatnak alárendelt helyen szereplő. Anélkül, hogy tudománytörténeti fejtegetésekbe kezdenénk, jó ha tudjuk ezt a szót kicsit kontextusba helyezni. A tudat, illetve a tudatosság és főként, maga a tudás, a felvilágosult ember számára a világ egyik legkívánatosabb eszménye volt. Azokat a célokat, amelyeket ma meg szoktunk fogalmazni, tudniillik, hogy az ember éljen valamiféle biztonságos egzisztenciális-anyagi jólétben, és bontakoztassa ki magát, meg hasonlók, a fent említett mintegy két évszázadban még többek között a bölcsesség, a tudás megszerzése és tiszteletének vágya hatotta át, melyben az ún. "műveltség" kétségtelenül a polgári jólét legmagasabb fokának jele volt. Természetesen azt a miliőt is ez a felfogás, a "könyvek jó illata" jellemezte, ahol Freud élt, és ezeket a fenti szavakat megfogalmazta, abban a századforduló utáni Bécsben, ahol egy korabeli mondás alapján nem tudtál úgy egy kalapácsot eldobni a városban, hogy az ne valamiféle doktort találjon fejbe. Ahogy Párizs kétségtelenül ebben a korban a művészetek, úgy Bécs a szellemi műveltség fővárosa volt, és ebben a közegben ez a kifejezésnek, mint a "tudattalan" feltétlenül különös és negatív"Stich" -je volt. 

Tudományos igényesség vs.hit?

Biztos hogy sokan megbotránkoztatónak találnák, ha keresztény tudósként azt merném állítani, hogy ez a felvilágosodásból, racionalizmusból kinövő, de azt maga mögött nem hagyó kor, amelyből Freud már kétségtelenül kilóg, de mégis valahogy beletartozik, a szexualitás tabusításában és tudománytalanításában elöl járt, de kis túlzással, valóban: a felvilágosodás kora és a viktoriánus kor nemigen tudott mit kezdeni a szexualitással. Most biztos persze, akik egyházon, kereszténységen kívülről érkezve olvassák e sorokat, felszisszenek, és alig tudják majd feltartóztatni magukat, hogy fel ne emlegessék azt a kereszténységet, ami bizonyos értelemben béklyóiban tartotta a gondolkodást a középkorban, és talán a szexualitást is, talán sokkal inkább, mint a 18-19. század, vagy netalán a huszadik század első felének embere. Azonban ha csak egy kicsit is megpróbálunk eltávolodni, vagy akár faképnél hagyni a jól bejáratott előítéleteinket ezzel kapcsolatban, még az is kiderülhetne, hogy a világról való ismeretszerzésünknek egyáltalán nem biztos, hogy pusztán a kereszténység az egyetlen vagy akár legfőbb kerékkötője.

Isten állandóságának mítosza a teológia kezdetétől ki van téve Isten megismerhetetlenségének és kiszámíthatatlanságának kritikájával, és mind a mai napig a legegyszerűbb érv, amivel egy kocsmában egy keresztényt sarokba lehet szorítani, az az, hogy ha Isten valóban olyan "igencsudálatos", mintahogy azt mi állítjuk, akkor vajon "miafenéért engedi meg ezt, meg ezt!?".  Valóban a kereszténység Istene ilyen: kiszámíthatatlan, autonóm, megismerhetetlen, és a történelemben csupán egy szempillantásnyi időre volt érthető, hallható, és tapintható, amely időről az Evangéliumok tanúskodnak. Talán éppen ezért tűnhetett egyre vonzóbbnak a kereszténység dominanciájának időszaka után egy olyan világot létrehozni, amelyet meg lehet mérni, amelyet meg lehet tapintani, ki lehet számolni és számítani. A kiszámítható világ mítosza éppen Isten kifürkészhetetlenségének ellentoposzaként jelenik meg a Felvilágosodásban, és azt azt követő, talán bizonyos értelemben a mai napig tartó korban éppen ezért érthető módon senki nem szerette volna, ha a tudomány relativizálódik, és nem tud biztos eredményeket felmutatni. Senki sem szerette volna, ha a tudomány képviselői bizonytalan, hümmögő szemléletteltekintenek a világra, és ez által a világról alkotott képünket bizonytalannak és megismerhetetlennek látjavagy láttatja. Ezzel ugyanis úgy tűnhetett volna, mintha a végre-valahára a saját lábára állni akaró és tudó, Isten nélküli ember, aki még a saját létére is alig-alig reflektált, hirtelen elbizonytalanodna afelől, hogy ez jó döntés volt, és  félő volna, hogy saját törékenységét és tudatlanáság látva megalázza magát, és visszaül a "hit porába". Egy ilyen nézőpont az emberre minden bizonnyal végzetes volna – gondolhatta a felvilágosodás és a pozitivista-racionalista embere.

Nem jó nem tudni

És valóban – tegyük szívünkre a kezünket - ki ne szeretné, ha az egy meg egy az kettő lenne, ha nagy bizonyossággal tudhatnánk hogy milyen gazdasági mutatók jellemzik a következő heteket, hónapokat és éveket? Milyen jó lenne ha biztire tudnánk, hogy még többmillió év, mire vége lesz a világnak, amikor a nap majd felpuffad és bekebelez minket, sőt, ha ez nem lenne elég, még ahhoz is ragaszkodnánk, hogy ha egymód van rá, egész bizonyossággal tudjuk, hogy milyen idő lesz augusztus 20-án. Azt a diszkomfortérzetet, amelyet akkor érzünk, amikor a tudomány vagy a vallás éppen aktuális nagy igazságait, narratíváit valaki megkérdőjelezi körülöttünk, például egy olyan korban, amiben a tudomány minden felett áll, különösen nagy veszéllyel való fenyegetésnek élhetjük meg, amely erős érzelmeket válthat ki belőlünk. A paradigmaváltásokkal járó krízisek sosem voltak az emberiség kedvenc időszakai. Az abszolút hívő ember nagyvonalúságával szemben, aki bátran fogalmazza meg a világ megismerhetetlenségét  (Róm 11. 33 Milyen nagy Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei, és kifürkészhetetlenek az ő útjai! ), az ember belső törekvései szerint inkább szereti, ha meg tudja magyarázni a dolgait, és szereti, ha érti a környezetét. Mert hát ki akarna egy bizonytalan és változékony világban véges emberként élni? Az a kerékvágás tehát, amelyre talán ma úgy gondolunk, mint a sötét középkor maradi vaskalapossága, és amelyhez a vallásosság tudománytalanságát és tudományellenességét, és egyáltalán a "maradiság" fogalmát kötjük, valójában ma, a tudomány korában talán sokkal jobban irányítja az életünket, mint gondolnánk. Mit szólna, ha azt mondaná ma egy tudós, akár a legerősebb tudományos bizonyítékokra támaszkodva, hogy mondjuk az ősrobbanás elmélete, egyszerűen nem igaz, hülyeség? Biztosra veszem, hogy nem örülnénk neki, és ez véleményem szerint a tudomány megkérdőjelezhetősége miatti csalódás éreztetné velünk. Szeretünk hinni - ma a tudománynak és a tudományban. De hinni veszélyes dolog. 

Ha jól kinyitjuk a fülünket, bizony ugyanazt, a fenti, Pál apostol bizonyságtételével dacoló, félelmeiből táplálkozó ördögi sugallatot halljuk megszólalni X. Leó bullájában - amivel az egyház tisztaságáért és az Evangéliumokhoz való hűsűgéért aggodó Luther Márton ifjú szerzetest közösítette ki 1521-ben - mint a pár évvel később éppen Luther által írt megalázó és aljas válaszlevélben, amit Kopernikusznak, aki kor híres felfedezőjének írt a nagy reformátor. De mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a diabolikus hang, amely visszautasítja a változást, és körömszakadtáig ragaszkodik a paradigmáihoz, csak az egyház sajátja, be kell látnunk, hogy ez nem igaz. Ugyanezt a hangos, pökhendi és visszautasító nevetést kell hallani Freud kortárs kritikusaiban, de ugyanez a hang kísérti néhány évvel később Einsteint is, már színtiszta tudományos körökben, amikor először lép át bátortalanul a newtoni fizika "tudom, hogy a test mozog" kerékvágásából az "azt hiszem a test maga is mozgás" felfogásába. És persze engedjük meg a kiszólást, hogy ugyanez a nevetés kíséri a mai gondolkodókat is, akik tabukat döntenek, vagy akár az ifjú gondolkodót, amikor egy gimnáziumi fizikaórán meg merészeli kérdezni, hogy mitől van a gravitáció avagy tömegvonzás, vagy hogy honnan van az élet a világban, mitől él egy béka, és mitől nem egy marék föld? 

Az "Ott a képlet, tanuld meg és ne kérdezz hülyeségeket!" – vagy más, ilyen jellegű degradáló és pökhendi válasz mögött természetesen módon láthatjuk meg a saját, már jól körbemagyarázott világába görcsösen kapaszkodó kisstílű embert, aki kétségtelenül nemcsak az egyházi kultúra, vagy a felvilágosodás nagyszerű korának, hanem minden "igazságra törekvő kornak" az egyik nemkívánatos de szükségszerű mellékterméke. 

Bűnbakmosdatás

A szexualitásra azonban visszatérve, annak kerékvágása a legtöbb kutató szerint valóban az a 18. században kezd beszűkülni, mert ebben a kerékvágásban már egyre inkább a tudatos, racionális és művelt ember eszményképe kerül az úri lak kivilágított középpontjába, leváltva a vallásos képek édeskés homályát, ám ez a tudatos és racionális ember a szexualitás okait nem tudja feltárni még. Így ezzel a paradigmaváltással a tudomány szeretetével és akarásával járó árnyék is egyre növekszik, ami rávetül mindenre, ami nem vezethető le logikai vagy számtani egyértelműségekre. Ez pedig ugyanaz árnyék, ami sokáig a szexualitást kirekesztette a közbeszédből és a köztudomásból a 18. század végétől egészen a 20. század elejéig, egész egyszerűen azért, mert azt nem tudta teljes körűen megmagyarázni. Éppen ezért egyes, racionális és érthető részét, például a gazdasági közösségen alapuló életen át tartó házasságot éljenezve, más, kevésbé racionális részét komolyan megbélyegezve, vagy ostorral, lobotómiával, elektrosokkal büntetve. 

Azt persze nem merném állítani, hogy a kereszténység nem tehet a szexualitás démonizálásában és tabusításában. Aki olvasott már koraközépkori keresztény írókat, egyházatyákat, Szent Ágostont, a "vágy" lelkes ostorozóját, az tudja, hogy ezt egyáltalán nem is lehetne ezt állítani. Azt azonban fontosnak tartom leszögezni, hogy a Bibliában a szexualitás nagyon sokszor kerül pozitív kontextusba, mindjárt a meztelen Ádámnál és Évánál kezdve, de ott vannak a Biblia egyértelmű vulgáris szövegei és utalásai, Luther és a feleségéhez írt huncut levelei, vagy Pázmány Péternek "Öt szép levele", mely nincs híján a szexuális élet leírásának egyik színárnyalatától sem, pedig csupán egy vallási vitairatról van szó. 

A kereszténység tehát tud egyfelől a szexualitást démonizáó, de azt pozitív és konstruktív erőként bemutató módon is beszélni. Az én állításom, hogy ugyaígy tesz a tudomány is. Azoka az egyre gyengülő, de még mindig túl erősen hallható felhangok, amelyek ma a szexualitást valami felettünk uralkodó, démoni erőként mutatják be, valami olyasmiként, amelyről nem tehetünk, amelynek ki vagyunk szolgáltatva - ez a kerettörténet éppen a felvilágosodás utáni tudományos életből fakad, sokkal inkább, mint szent Ágoston tanításából. A 18. századtól az azt megelőző - sokkal vallásossabb  - korokkal ellentétben egyre kevésbé illett ilyesmiről nyílt színen beszélni, írni, és ez a társadalmi elvárás hamarosan – ahogyan ez "illik" – a tudományos kereteit is megkapta, például a "tudattalanból" táplálkozó szexualitás, vagy végül a "szexuális ösztön" megfogalmazásával. Ez a fogalom, amely még annyira újszerű volt Freud korában, hogy ünnepelve lehetett minden szexualitással kapcsolatos érzelmet, kifejeződést, attitűdöt alágereblyézni, ma már  egyre kevésbé érthető és egyre inkább magyarázatra, árnyalásra szorul.