"C" mint Cinkes dolgok
Hogy mered?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a "tabu" fogalma és a hozzá tartozó élmények és érzések sorozata a kereszténység vagy a vallások világától "biztonságos távolságba" húzódott ember számára is egészen hétköznapiak. Ha azt mondanánk, hogy bizonyos szavak mágikus jelentőséggel bírnak, a "szex" kifejezés egészen bizonyosan ide tartozna. Egy középiskola tanári társalgójában vagy egy buszon kimondva hirtelen komolyabb figyelem összpontosul a "varázsszó" használója irányába, a számítógép billentyűzetén használva könnyen figyelmeztetések vagy kéretlen tartalmak jelennek meg a számítógépünkön, egy cikk vagy egy dolgozat megírásakor konzulensünk figyelmeztet: Ha ezt a szót használod, alaposan írd le, mit értesz alatta! Vagy egész egyszerűen azt mondaná valaki: Ez TABU!
Aligha van a mai világban még egy olyan szó, amelynek hallatán az emberek fejében ennyiféle érzelem, asszociáció, képek, szokások, erkölcsök és az ezekhez tartozó felkiáltójelek, vörös zászlók jelennének meg. Pedig a "szex" kifejezés magyar fordítása "nem"-et, a szexualitás pedig "nemiség"-et jelent, ennél nem többet. De persze nem is kevesebbet...
A szexualitásban vagy nemiségben még pusztán a szó elhangzásakor is van egy olyan varázserő, amely elindít bennünk bizonyos folyamatokat, amelyek sokszor önkéntelenül, tudattalan tartalmakat is mozgósítva vezérelnek minket, kimozdítva így a mindennapos, emberi, leginkább a nyugodt semlegességre és megfontoltságra törekvő komfortzónánkból. A társadalomtudományok az ilyen "veszélyes" szavak és tartalmak védelmére külön kategóriát is alkottak, és így fogalmaznak: "érzékeny téma". De vajon miért ennyire érzékeny? Miért érezzük magunkat kellemetlenül, ha ismeretlen emberrel kell beszélgetnünk a szexről, miért szégyelljük magunkat, ha álmunkban a munkahelyünkre, vagy az iskolába mezítelenül indulunk el, miért gyulladnak fel állandóan a fejünkben a szex szó hallatára a piros vagy a zöld lámpák?
Számos tanulmány jelent meg és jelenik meg napjainkban is, amelyek a szexualitás érzékenységével kapcsolatosak. Ezek a kutatások mind témájukat, mind minőségüket és mélységüket tekintve a lehető legnagyobb változatosságot mutatják, mégis, bizonyos fókuszpontok újra és újra megjelennek bennük, úgy mint a szégyen, a vágy, vagy a hatalom kérdései. Ezekkel a témákkal mind természettudományosan, mind pszichológiai értelemben, de teológiai szempontból is tudunk kezdeni valamit, és ha ezeket a tartalmakat, mint kirakós darabokat egymás mellé tesszük, felettébb izgalmas kép rajzolódhat ki előttünk. Van kedvük kicsit kirakósozni?
Miért szégyellem?
A szex, mint
tabu
Valóban, ha az első érzésünk a szexualitással kapcsolatban valamiféle kellemetlen diszkomfort, az nem lehet véletlen. Gyanús méregetésnek tesszük-e ki magunkat, ha egy ilyen könyvet olvasunk? Vajon megítélnek-e bennünket? Vajon mit gondolnak rólunk? Amikor ezek a kérdések merülnek fel bennünk, az a részben velünk született, részben pedig tanult viselkedés erősödik fel bennünk, amely a szexualitás tilalmi funkcióiból fakad. A szexualitás ugyanis nemcsak a reprodukció egyik eszköze, és hanem kitett a társadalom kultúraképző folyamatainak is. Az együttélés szabályai a kezdetektől vonatkoznak a reprodukció eseményeire, szokásjogok, törvények, szabályok és persze tilalmak formájában. Ezek egy része a társadalom igényeiből, más részük sokkal beljebb, énünk legbelső részéből fakad. Nézzük meg először ez utóbbit.
Az analitikus pszichológia több mint száz éve foglalkozik azzal, hogy rámutasson a különböző emberi életszakaszok tipikus sajátosságaira. A gyakorlati életből egy szülő egészen pontosan tudhatja, hogy egy gyerek egészen más igényeket fogalmaz meg a szülők felé egy három és egy tizenhárom évesen, de hogy pontosan milyen folyamatok mennek vagy mehetnek végbe egy-egy életkorszakunkban, erre tulajdonképen az analitikus pszichológiában használatos személyiségfejlődési modellek mutattak rá az elmúlt század második felében. Freudtól Eriksonon át napjainkig számos lélekbúvár mutatott rá, hogy személyiségünk fejlődésével együtt annak egy különös szelete, a szexualitásunk is folyamatosan változik, megfoganásunk pillanatától egészen a halálunkig. Ezeknek a változásoknak egy része biológiai, testünk belsejében zajló változás, vagy látványos fizikai módosulásokkal is járó folyamat. Azonban ezekben az időszakokban lelkünk sem inaktív, ezeket a változásokat lelki folyamatok, változások, igények, vágyak, érdeklődés, motiváció, vagy éppen az igényekről való lemondások kísérik. Az ember tehát születésétől fogva szexuális lény, neme van, biológiai adottságai, társadalmi szerepei, később családi történetei és benyomásai, jó és rossz élmények kísérik a szexuális változás különböző állomásait, hogy végül azzá váljunk, akik vagyunk. Evidensen hangoznak ezek a mondatok, mégis ma sokan éppen ezekről az evidenciákról nem hajlandóak tudomást venni. Testünk és lelkünk fejlődésével a szexualitásunk is változik, és ennek a bonyolult folyamatnak vannak olyan stációi, egymásraépülései, amelyek hangsúlyosabbak, vagy legalábbis látványosabbak a többieknél. Az egyik ilyen szexuális "konstrukciónk" az a tengely, amelyet sokan a szexualitás leglátványosabb részének tartanak, és kétség kívül az is: ez az a konstrukció, amelynek egyik pólusán a nemiségi kérdések és helyzetek "szabad" , a másikon pedig a "tilos" tartalmai helyezkednek el, ezeknek a fogalmaknak az érzelmi, tudatos és társadalmi konnotációival együtt.
Lehet, hogy legelemibb leginkább magától értetődőbbnek azok a belső késztetéseink tűnnek a szexualitás felé, amelyek produktivitásra ösztönöznek, és amelyet szexuális vágyként, társas kötődésként írnánk le, de legalább ennyire ösztönös és intenzív ellenhatások is felléphetnek bennünk a szexualitás meglélésével kapcsolatban. Ezek azok a tabuk, amelyek olyan hatalmas falként emelkednek bennünk, hogy látásuk és befogadásuk is alig lehetséges. Ennek oka belső, a valószínűleg a génjeinkben, vagy a kollektív tudattalanban lapuló tilalmak tudattalan jegyzéke a szexualitással kapcsolatban, azoknak a kapcsolati tiltásoknak, melyeket a szakirodalom "incesz"-nek nevez, és nagyon mély, egészen ősi gyökerei vannak, sőt, még az állatvilágban is találkozhatunk velük.
Mint ismeretes, génjeink kicserélődése a következő generációk létrehozásánál a záloga annak, hogy szellemi, lelki, testi egészséges utódokat hozzunk létre. Az emberiség régi megfigyelése az, hogy a közeli rokonsággal folytatott szexuális viszony ilyen szempontból kontraproduktív, sőt tragikus végeredménnyel fenyeget. Ezekből a határokból idővel gátak emelkedtek, amelyek olyan mélyen ágyazódtak belénk, hogy önkéntelenül is ezekre a kapcsolatokra tekintve a "jó érzésű ember" elszörnyed. Ez a tabu egyfelől magától értetődő és természetes, mégis jelentősége olyan markáns, hogy a balsors "vörös zászlóiként" lebegnek minden egyetemes ősi történetben az ilyen jellegű kapcsolatok, legyen az a Biblia vagy akár a görög tragédiák. A testvérrel, szülővel, gyermekkel folytatott szexuális viszony tiltott és tabu, és ennek a kulturális hagyományai olyan erősek, hogy egy része belénkkódolódott.
Sajátélményű szexuális kudarc?
A fenti állításokkal szemben azonban ismerük egy ugyanilyen erős és természetes folyamatot, amely ezzel a tabuval akaratlanul szembemegy. Ez az egyetemes személyiségfejlődésünk egy szakasza, az ún. ödipális fázis. Ez az elnevezés, amely egy görög tragédiára utal, azt a kort írja körül, azt a belső, őszinte, naiv és természetes lelki mechanizmust, amely mögött az az egyáltalán nem szégyellnivaló törekvés áll, hogy a gyermek igyekszik megszerezni, és saját korából fakadó eszközeivel birtokba venni saját szüleit. Mielőtt elborzadnánk, idézzük fel a mindenki számára ismerős mondatokat: "ha nagy leszek anya, te leszel a feleségem". Ezeket az ártatlan és természetes mondatokat nagy valószínűséggel mi is kimondtuk, azzal együtt, hogy ezeknek már a felelevenítése is nehéz és kényelmetlen, éppen a fenti, borzasztóan erős incesz tiltások miatt. A gyermek, aki - egy funkcionális családban leginkább az ellenkező nemű szülő felé - megérzi ezeket a vágyakat, eleve kudarcra van ítélve. Nem léphet be szülei szexuális terébe, ilyen értelemben pedig nem birtokolhat, és nem engedheti szabadjára vágyait, és ebben a szülőben lévő ösztönös tiltások is szerepet játszanak.
Kimondva vagy kimondatlanul, de ezek a törekvések nem érhetnek el sikereket. A kudarc és a tiltás azonban ennek a törekvésnek csak az egyik kimenetele, amelynek nem kell szükségszerűen együtt járni a szégyennel. A visszautasítás határozottsága ugyanis - hosszabb távon ugyan - de az énerősítést szolgálja. A gyermek ugyanis azt is előbb utóbb tudomásul kell hogy vegye, - és jó ha a szülei ebben segítenek neki - hogy vágyait bár lehetetlen és tiltott ezen az úton beteljesítenie, de ezek az érzések legitimek, valósak és erősek. Éppen ezért ezek az erős és megerősített vágyak új terepet keresnek majd maguknak, csendesebben és belsőbb utakon folynak tovább azzal a törekvéssel, hogy immár a (általában azonos nemű) szülővel és szerepeivel azonosulva egyszer majd a távoli jövőben valóra válhassanak és kiteljesedhessenek egy olyan partnerrel, aki ezeknek a vágyaknak teljes teret engedhet.
Szükséges a szégyen?
Itt tehát a tiltás a nemi érés egyik nagyon fontos szakasza, ami legtöbbször és egészséges esetben annak a tudattalan kérdésnek a feltevésével jár, hogy ki vagyok én, hogyan és kin tudom érvényesíteni a vágyaimat, és kivé kell válnom, hogy olyan szerelmet tudhassak magaménak, ami legitim és jó, és olyan erős és összetartó, mint a szüleimé? A gátak tehát, amelyekről talán azt gondoljuk, hogy szexualitásunkat elfojtják, necsak hogy nem blokkolják, hanem provokálják a nemi érést, és – szintén teljesen tudattalanul – az emberi faj egészségét és generációs vitalitását szolgálják. A tabu egy része tehát belőlük, ősi tiltások homályos de nagyon is valóságos mélyéből fakad. Ez pedig egy olyan varázserő, amely könnyen kétarcúvá válhat. Érezzük, hogy nem minden szexualitás jó, és nem mindegyik elfogadható. De vajon szükséges és természetes, hogy ebből a kudarcból szégyen váljon?
Az mindenesetre egészen biztos, hogy amikor ilyen erősen belénk van kódolva, hogy létezik "rossz, elfogadhatatlan" szexualitás, és mindez a maga természetességében lesz életünk része a személyiségünk fejlődésében, akkor fogékonyabbá válunk arra az érzésre is, hogy ez a kudarc a mi hibánk, a mi szégyenünk. Emberi személyiségünknél fogva tehát nagyon könnyen kiszolgáltatottá válunk ezzel az érzéssel szemben. Inenn már csak kis impulzusok kellenek, hogy elbizonytalanodjunk, és azt érezzük: ősi, tiltott és idegen vidéken járunk. A "TILOS" vidékén.